A külvárosi művházból menő kortárs hellyé avanzsáló Csokonai Művelődési Házban január 7-én és 8-án telt házzal játszotta a Manna Produkció a Köldökzsinór-varieté – gyerek egy részben című darabot. A Játszó Terek című pályázati program első premier előadása Csábi Anna rendezésében került színpadra. A négyszínészes egyfelvonásost a mai magyarországi szülészeti rendszer abszurditásai és az átlag magyar érzelmi intelligencia szülővé válást kísérő változatos hétköznapi megnyilvánulásai ihlették, a gyed/s időszak csekély megbecsülésnek örvendő „szürkezónáját” kívánja bemutatni. Ahogy erről a színészek is nyilatkoznak, bekerült sok személyes történet is, hitelesítve a darab üzenetét, mely az ironikus tálalás ellenére sem mondható kizárólag elrettentőnek, sokkal inkább realistának és tabudöntögetőnek.

Szülőszobára érkezünk, mikor elfoglaljuk ülőhelyünket a rendezvényteremben. Kezeinket az orvos (Kosznovszky Márton) és a nővérke (Györgyi Anna) telepakolják mindenféle a vajúdás fázisától függetlenül kötelezően aláírandó dokumentummal olyan megjegyzéseket hangoztatva mint például „reméljük, mindenki mindenről lemondott és mindenki mindenbe beleegyezik”.

Versmegzenésítésekkel és kor(ty)társ performanszokban bővelkedő különutas irodalomtörténet-meséléssel megjelent a Resti Kornél zenekar első lemeze, a Kortytárs kornyikák. A hét év terméséből válogató verses-zenés rádiószínház műfaji retrósítás és újítás egyben, melynek mesterien hangulatfestő, kultúrtörténeti áthallásokban bővelkedő hangjátékterében olyan költők elevenednek meg, mint Kosztolányi Dezső, Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor vagy Petri Csathó Ferenc.

Hétmérföldes csizmájában, a képzelet szálfái közt tántorgó ködlovag, Resti Kornél alakja, ábrázata, életfilozófiája valahonnan régről ismerős lehet. Láthattuk már a forró város patinás kávéházaiban és jóhírű becsületsüllyesztőiben, hallhattuk vidéki művházak és söntések hangtereiben – legtöbbször a jelenleg négy tagot számláló zenekar alma materében, a „Cefrepalotának” helyet adó hírös Kecskeméten, na meg a déli végeken, többek között a Béke Tanszékéről is nevezetes Porlódon (Szegeden) – ahonnét a zenekar (f)rontembere, Papp Máté egykor kultúrindián útlevelével a Pilisbe átvándorolt –, de számtalan a népzenét és verset élesztő és PUBlikáló határon inneni és túli (fesztivál)helyszínen is.

„A testtartás a fontos, mint a fáké." (Jónás Tamás: Brigantik)

Jónás Tamás Magvető Kiadónál megjelent hatodik kötete, a Törzs az Időmérték sorozat egy karcsú, szikár darabja. A Lassuló zuhanás című kötet és háromévnyi folyamatos versfaragás után jelent meg. A versrengetegből sok fa kivágatott, és maradt a „törzs”, avagy – a költő hasonlatával élve – egy karakteres fogpiszkáló. Ahogy az az eddigi – kritikusi allűrrel élve – „jónástamáskodó” versbeszédmódra jellemző, a törzs kérgén is érezhető a szertelenségek szabálytalansága, a körvonalak izgató sejtetése, a nagy kérdések azonban rendre a gyökerekig nyúlnak vissza, és ezt a munkát az elsősorban alanyi beszélő sosem spórolja meg magának, ha kell, pokolra száll újra és újra. De nem sebtépő attitűddel. Múltja átvilágított és elfogadott, a jelene adott, a tárgyaitól végleg elbúcsúzott, a jövőre nézve meg: „Eszméletem nem lesz, ennyi van tervben.” Az ébrenlétet inkább „túléli”, és várja az otthonos sötétet: „Alig várom, / hogy visszaidézhesse zaklatott figyelmemet az álom” (Álmos valóság).

Át a határon, szögesdrótok között kúszva-mászva ziháló lélegzettel, kihagyó szívveréssel – az út a remélt szabadságba, amely nem jön el, sőt fény helyett a legmélyebb sötétséget hozza. Mészáros Márta filmje, az Aurora borealis – Északi fény a 20. század borzalmait testközelből nem ismerő nézőközönség előtt is világossá teszi, hogy a legmélyebb sötétségbe is belehasíthat a kegyelem fénye.

Egy titokzatos, cirill betűs levél hatására kómába eső öreg hölgy egy parasztházban. Egy németül tárgyaló középkorú nő Bécsben. És egy nem fogadott hívás. Ez az első felvonás egy igen terhelt, de ki nem dolgozott anya–lánya kapcsolatból, amelyet a film elénk tár. Az emlékeket végleg eltemetni nem lehet. Mindennek van nyoma, még ha láthatatlannak tetsző is. Ilyen nyomok vezetik el a film jelen idejű szálának főszereplőjét (Tóth Ildikó) saját magához, a múlt idejű szál főszereplőjét, a már halála órája közeledtét érző édesanyát (Törőcsik Mari) pedig az elengedéshez és a megbocsátáshoz.

A kibertér sem lehet isteni jelenléttől mentes. A keresztény etika szerint ugyanis cselekedeteinkért – és mért ne érthetnénk ebbe bele a virtuálisakat is – az embertársak és Isten előtt is felelősséggel tartozunk. Mégis bekebeleztetjük magunkat kreált látszatvilágainkban óriás hálózati cethalakkal, virtuális csalik bekapásával, no és persze egymással: sok kis kényszeres, versengő, mindig csak akaró, semmibe harapó egóhalak.

A Magyarországon kiemelt népszerűségnek örvendő legdominánsabb közösségi oldal, a Facebook (Fb) gazdag reflexiós bázist szolgáltat nemcsak a szociológia, a pszichológia vagy a kommunikáció- és médiatudomány számára, hanem – akár – a teológia számára is. Ha direkt módon kívánjuk megközelíteni a kérdést, láthatjuk, egyre több „theo-logoszt” (vagyis Isten igéjét) előtérbe helyező törekvés jelenik meg ezen a felületen is, igyekezvén haladni a korral és új formákat – például kötőszókat – találni bizonyos értékek továbbadásához, kontextualizálásához; ugyanakkor a posztok, like-ok és profilok dzsungelében valamiféle „telosz” (végcél) nyomába is eredhetünk, hogy feltárjuk a virtuális tér belakásának rejtett dimenzióit, mélystruktúráit.

„Pályát tévesztettem.” „Kellett nekem évekig könyveket bújni, ahelyett, hogy valami hasznot hozó szakmát tanultam volna…” – hangzik keserűen leggyakrabban a munkaerőpiac által már megpróbált egészségügyi dolgozók, bölcsészek, tanárok szájából. Sajnálatos körülmény, hogy a hazai viszonyok sokszor nem kedveznek annak, hogy a pályakezdők választott hivatásuknak éljenek elkötelezett, elégedett és örömteli módon; a motivált pályaválasztásra és munkavégzésre sajnos csak nagyon ritkán nyílik lehetőség. Szomorú tény az is, hogy sokan éppen emiatt mennek külföldre szellemi tőkéjükkel, szaktudásukkal és cókmókjukkal együtt. De mivel lehetséges tartani a lelket és a lelkesedést mégis a maradókban?

A kontemplációt, a szemlélődő életet bármiféle munkánál magasabb rendűnek tekintő (ókori görög gyökerekre visszavezethető) középkori gondolkodás nem kedvezett a hivatástudat erősödésének, egészen Luther Márton színrelépéséig, aki a hivatással kapcsolatos újító gondolataival a földi munkavégzést az Isten által szentesített értékek körébe emelte, megreformálva ezzel a munkával kapcsolatos felfogást is kora társadalmában. Luther az általa „földi királyságnak” nevezett 16. századi társadalmi struktúrát – kortársaihoz hasonlóan – Isten által intézményesített rendnek tekintette.

Sűrű levegőjű, bizarr az ifjú JAKkendő-díjas Papp-Zakor Ilka prózai – de lírai elemekben bővelkedő – világa. Az Angyalvacsora című, 2015-ben megjelent kötet kafkai ihletettségű novelláiban összekuszálódik a valóság és a képzelet – az író érezhetően otthonosan mozog itt is, ott is. Érzékeny a témaválasztásban és a történetvezetésben. Érzékeny a részletekre. Érzékeny az érzékire és éterire egyaránt.

El tudják képzelni, hogy egy szerzetes technopartikra jár? Vagy hogy létezik Ajahtan Kutarbani király? El tudják képzelni, hogy négy általános iskolás a szünidőben nem a számítógép billentyűit nyomkodja, hanem a balatonfenyvesi nagystrandon a fagylaltozási szokásokat kutatja? El tudják képzelni, hogy Magyarország Csodaország lehet? Hogy a világ sebeit gyógyíthatja az emberi képzelet?

Lehet-e zsoltárt írni számítógépbe? Ez utóbbi kérdésre Vörös István az idei könyvhétre megjelent – ám évek óta érlelt – Százötven zsoltár című kötete vaskos igennel és kötettesttel felel. A produktivitásáról jól ismert költő számára hálás műfaj a zsoltárparafrázis, gazdag asszociációs készletét bátran mozgósíthatja, a zsoltárokat a saját képére (és kénye-kedvére) formálhatja. De korántsem öncélúan. Sokkal inkább kísérleti jelleggel. Lehet-e zsoltárt pötyögve imádkozni, meditálni a világ dolgai felett? Ha a zsoltárok írója minden új lap megnyitásakor vele jegyzi: „Én pedig énekelek, / mert Isten az én olvasóm, / és én az ő olvasója / vagyok” (LXI., azaz 61. zsoltár – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a kötet zsoltáraira arab számokkal hivatkozom), talán a hangja a cybertéren túlra szállhat…

A százötven darabból álló, a teológia, a hermeneutika és a történettudomány számára ma is számtalan kérdést nyitva hagyó könyörgő, dicsőítő vagy épp panaszkodó, átkozódó szent szövegek Vörös István jóvoltából 21. századi kontextusba kerülnek. Olvashatjuk őket együtt az eredetiekkel, néha rábukkanhatunk blikkfangos átírásokra, kifordításokra; például a lírai én gyakran helyezi magát a zsoltárok eredeti, az Úrhoz közel férkőzni igyekvéséhez képest az Úr elől menekülő státuszba: „Én Istenem, én Istenem, / miért találtál meg engem?” (22.) Alapvetően mégis azt mondhatjuk, hogy az ószövetségi himnuszok a szerző számára inkább csak apropóul szolgálnak egy nagy nyelvi elhajláshoz, gondolati elrugaszkodáshoz vagy – ahogy a 85. zsoltárban is olvashatjuk – az elgondolhatatlan továbbgondolásához.

„Engem szerencsére nem Láng Zsoltnak hívnak” − kezdi gunyorosan az elbeszélő a Babanemzés című novellát Láng Zsolt Szerelemváros című kötetében. „Dicsérve lenullázni valakit, ebben ő verhetetlen” – olvashatjuk később a Macskamézbe ragadva című novella főszereplőjéről, Láng Zsoltról. Majd ugyanitt a beszélő elárulja, hogy Láng Zsolt nevezetű főszereplője írt egy lehúzó kritikát Lángh (direkt írta el a nevét) Zsolt erdélyi író egyik könyvéről. Mindeközben a Kálvin téren a kritikus Láng Zsolt felesége is Láng Zsoltként mutatkozik be a forgalmiját kérő rendőröknek, akik felettébb csodálkoznak azon, hogy egy nőnek férfineve van. Láng Zsolt felesége, Láng Zsolt (vagy becézve: „Zsó”) szerelmes az író Láng Zsoltba, akivel tulajdonképpen meg is csalja Láng Zsoltot…

Érzelemelméleti tanulmánykötetként határozzák meg a szerkesztők – Boros Gábor és Pólya Tibor – a számos tudományos szempontot (szociálpszichológiai, hermeneutikai, ontológiai, esztétikai stb.) felvonultató, az utóbbi években több, e téma köré szervezett konferencia anyagát összegyűjtő könyvet. A tizennégy tanulmány elvezeti az olvasót az arisztotelészi habitusoktól a stendhali kristályosodáselméleten, az ind aszangán (nem-ártáson), a hume-i benyomásokon, a heideggeri „belevetettségen” és egy sor empirikus kutatáson át egészen a mai nyugati társadalom kitermelte „kívülről irányított ember” prototípusáig – ezzel azonban nem vezet ki az érzelmek labirintusából, ahol vak Thészeuszokként csak tapogatózva tudjuk fölvenni a fonalat. A filozófia és társtudományai bizonyos (néha talán éppen érzelmi?) ráhatással magukkal ragadhatják intellektusunkat, hovatovább felkelthetik a bennünk szunnyadó kutatói erószt (szenvedélyt), de az úton nem vezethetnek végig, csak néhány gordiuszi csomóra irányíthatják rá a figyelmünket. Az egyik legnagyobb ezek közül a kötet címében is kiemelt szerelem témaköre, és ez a kiemelés bizonnyal számíthat arra, hogy laikus olvasók érdeklődését is felkelti.

Ritkaság. Egzotikum. Sivatagi, jerikói, kisinyovi rózsa. Annak is a bimbója, az a száraz, „öklömnyi ballangó”, melyet tovasodor a szél a kietlen vidékeken, felkapja-lecsapja, cibálja, a szegény rózsa mindinkább összehúzza magát, elrejti titkát, de mihelyst víz éri – s ebben áll a csoda –, újra bizodalma lesz a világhoz, újra neki ajándékozza magát: ünnepélyesen feltárja titkát, kibontja virágát. Mindezen tulajdonságai miatt a sivatagi rózsa csak igen borsos áron szerezhető be, a csodát meg kell fizetni.

Ritkán hallani, hogy valaki egyszerre három hivatásnak keresztelt foglalkozást űz. Különös együttállások, együtt látások: orvos és költő, költő és tanár. Beney Zsuzsa tanárnő – pár éve még József Attila-szemináriumot hallgathattunk nála a Pázmányon – legalább olyan összetett jelenség volt munkaköreiben, mint metaforáiban. De amennyire közvetlenséget igénylő szakterület az orvoslás és a tanítás, annyira nem mondható el ez a költészetről, kiváltképp Beney Zsuzsa költészetéről. Rendkívül rétegzett, finoman megmunkált, ködszerű, körszerű költemények, melyek kezei alól kikerültek.