„A testtartás a fontos, mint a fáké." (Jónás Tamás: Brigantik)

Jónás Tamás Magvető Kiadónál megjelent hatodik kötete, a Törzs az Időmérték sorozat egy karcsú, szikár darabja. A Lassuló zuhanás című kötet és háromévnyi folyamatos versfaragás után jelent meg. A versrengetegből sok fa kivágatott, és maradt a „törzs”, avagy – a költő hasonlatával élve – egy karakteres fogpiszkáló. Ahogy az az eddigi – kritikusi allűrrel élve – „jónástamáskodó” versbeszédmódra jellemző, a törzs kérgén is érezhető a szertelenségek szabálytalansága, a körvonalak izgató sejtetése, a nagy kérdések azonban rendre a gyökerekig nyúlnak vissza, és ezt a munkát az elsősorban alanyi beszélő sosem spórolja meg magának, ha kell, pokolra száll újra és újra. De nem sebtépő attitűddel. Múltja átvilágított és elfogadott, a jelene adott, a tárgyaitól végleg elbúcsúzott, a jövőre nézve meg: „Eszméletem nem lesz, ennyi van tervben.” Az ébrenlétet inkább „túléli”, és várja az otthonos sötétet: „Alig várom, / hogy visszaidézhesse zaklatott figyelmemet az álom” (Álmos valóság).

Az elhallgatott versek árulójaként (Nagy levegő) a versbeszélő nem szóra nyitja száját, hanem szóra nyílik a szája, történik vele a mondás, nincs választása: „Örültem, hogy hallgatag, de szám van” (Körpatak); „Rég hallgatok, helyettem zeng az ének” (Érik a gyümölcs). A nyugtalanság szimmetrikusan néma (Tekoai jegyzet), a nyugtalan pedig föl-le járkál, akár a halálraítélt, vagy talán pontosabb, hogy körbe-körbe jár, mint egykor a ma már megállt óra, mint a testben a vérkörök folyója és „az idő körpatakja” (Körpatak).

A Törzs – lombjavesztett, meztelen – téli kötet. Szomorúság, egyedüllét, mulandóság a három vendég a Novemberi dúdolgatóban. Másutt meg Régi tavaszi ént idéz meg a lírai; kikeletről énekel, csitri virágokat, hangyákat nézeget elmélyülten, vagy hangyabolyba vizel jólesően, mégis zavarja még a 10-20 wattos lámpavilág is (Űrkorszak), a márciusi fényt meg egyenesen szégyentelennek érzi (Nagy levegő). Az éjszakát, az álmot várja, hogy felébredhessen, hogy tartalmait elrendezhesse – „átrendez bennünket a gőzölgő szavanna” (Körpatak), hogy újra élhessenek a vágyak, melyeket a nappal kétes fénye lefojt. De végtére is „mindegy, ki és hogyan jut el ébredésig vagy álomig” (Ki nem álom?). Legyint.

Akiben fészket rakott az elmúlás, az tud élni igazán, legyintése, legyintés-léte azonban nem beintés, hanem jel: „Én. Bizonyos kor, gyerek- és évek száma. / Irányított szabad. A szél lobog. / A zászló csak szenzor. De van dolog, / mi önmagának bizonyíthatatlansága. // A nyár harisnyáján a szál már felfutott. / Szakadni sétálunk mi is előbb-utóbb. (Tanítások figyelmetleneknek) Jel, mely relativizálja a képzelt valóságokat, leleplezi az élet helyett az élet-játszást, nem fél kimondani, hogy nem érti, hogy nem tudja, mivégre. Már megszokta és elfogadta ezt az állapotot, mely valamiféle tetszhalál, és hozzá sokkal jobban illik a téli táj. A tavasz és a nyár zavarba ejtő, növekvő bizonytalanság, érzékeket korbácsoló, elevenbe, húsba vágó valótlan valóság, sebeket tépő harsányság. Ezért fájdalmas táj a versbeszélő számára az olvadó hideg (Kikelet).

A bizonytalan léthelyzetben azonban az élet olykor helyzetbe hoz, ezek „kegyelmi” pillanatok, bár a versbeszélő nem beszél kegyelemről, sőt riasztja a „borzasztó megváltás” lehetősége (Tekoai jegyzet). Ilyen pillanat, amikor az egykedvű télben „bátran, lobogó hajjal átszalad egy-egy szerelmes nő a tájban” (Végképp másnak). Aztán megint csend lesz. De a csendtörés, a megelevenedett élet nyoma megmarad, és mintha épp ebből építkezne a versbeszélő. Követi a nyomokat kint és bent egyaránt, csak szemlélője az eseményeknek. Nyomon követi a lobogó hajat, a lobogó zászlót, de nem mindenáron. Nem függ tőlük, nem csügg rajtuk; nézi, ameddig lehet, aztán elengedi őket. Ez a szemlélődő létmód, az életben-benne-lét hiánya valamiféle meghasonlottságot von magával, melyet tematizál is a kötet.

A Teremtődésem versében ötéves kori önmagát idézi meg a versbeszélő: „Már úgy törődtem magammal, mint fáradt idegennel, / ki meg se szólal, megjelenik, tekintettel kérlel.” Kire támaszkodhat ez a kettéhasadt egzisztencia? „Hagyom, tüskés remények közt derengjen / egy isten, nem az én istenem / Mint aluljáróban két idegen: / magamon kívül, ő meg idebenn.” (Eredet) „miféle kisfiú lehet ilyen felnőtt fiúból / miféle költő lett ha hasznot facsar a szóból / miféle verseket szerel miféle fájdalommal / miféle fa áll a szívében ágakkal sose lombbal” – sorolja szakadatlan a kérdéseit a „lírai fiú” a Lassuló zuhanás című kötetben – a Törzs címadó versében újra feltűnik a fiú, egy régi képen. „Nekem csak ez az egy fotó, nekem csak ez az egy van.” Éjszakánként olykor ehhez a képhez fut a törzsbéli tag, és nézi, „mint a büszke, nagy cseresznyefát gyerekként”. És felteszi a szívbe markoló kérdést: „Miért is nem szerettetek? És milyen szeretettel?”

A fiú jelenléte tehát a versbeszélő helyzetétől függetlenül folytonos, kötetről kötetre jár vele, és hozza, hordja a múlt hordalékát. De korántsem csak az elveszettre, a fájdalomra és hiányra emlékezteti, sokkal inkább arra a belső fiúra, aki egykor minden körülmények között élni akart, és hitte, élnie kell, élnie érdemes. Az emlékezés így metafizikai dimenziót kap, és a fiú (fény)képe szimbólummá, a kép versbéli helye szentéllyé válik. A fiú az, akiért harcolni képes, aki értelmet és célokat ad, és akinek a képéhez újra és újra oda kell rohanni, mert elfeledni nem lehet, sőt nem szabad, mert akkor mindennek vége. A sebzett gyermek „szent képét” őrzi a Törzs, kitartja, kitárja az égbe. Ez a folytonos gesztus ad neki létjogosultságot, életerőt, és nem utolsósorban: a szívből ter(e)m(t)és képességét.

Ehhez a képhez társíthatjuk az Önkéntes vak című kötet provokatív ajánlóját: „Istennek, ha nincs”. A 2009-ben megjelent kötet szíve a „szívem ha lát, vak vagyok” verssorban gyökerezik. Jónás Tamás költői világában ebből következően a szívből indul ki minden, ami valóságos – a külvilág csak keret, tartalommal, értelemmel a belső világ tölti meg. Ez a „hitvallás” a Törzsben is megjelenik. Ami kívülről jön, legyen az Isten (a másoké, az „elhasznált”), megváltás, vagy akármi, bizonytalan. „Maja fátylán kátrány. Vannak azonban tények. / A remények. És rengeteg bizonytalan tényleg.” (31) A Törzs ajánlója viszont már „Az egyik fiamnak” szól – mintegy áthagyományozza a kételkedést, amelyet kigyöngyözött lelkéből a tapasztalás. A kétségek, a kérdezni képesség átadása azonban hiteles és következetes; olyan örökség, amely nem megköt és determinál, hanem lehetőséget kínál. Lehetőséget, hogy mégis felderengjen előttünk annak a fának a sziluettje, amelynek mindannyian tagjai vagyunk, még ha a megtartó ág helyett a semmit érezzük is gyakrabban szívtájékon. Így lesz a Törzs szálfa, jel, égő fáklya minden gyökeret eresztő – fölfelé törekvő fakezdeménynek.

A recenzió megjelent a Credo evangélikus folyóirat 2018/1-2. számának 135–137. oldalán.