El tudják képzelni, hogy egy szerzetes technopartikra jár? Vagy hogy létezik Ajahtan Kutarbani király? El tudják képzelni, hogy négy általános iskolás a szünidőben nem a számítógép billentyűit nyomkodja, hanem a balatonfenyvesi nagystrandon a fagylaltozási szokásokat kutatja? El tudják képzelni, hogy Magyarország Csodaország lehet? Hogy a világ sebeit gyógyíthatja az emberi képzelet?
Ha fenntartásaik lennének e kérdések komolyságát illetően, fontos megjegyezni, hogy ezek egy tudós szociológus könyve alapján fogalmazódtak meg. A Titkos kutatónapló, Kamarás István OJD új kötete sajátos bevezetés a szociológia világába. Elsőre talán azt gondolhatjuk, ez a kérdőívekkel bíbelődő, folyton adathalászó és kiértékelő munka nagyon száraz, és voltaképpen nem ad hozzá semmit a mindennapjainkhoz. A Titkos kutatónapló a maga játékos stílusával és ötletes fordulataival, valódi szociológiai kutatásokból kiinduló meseszövésével ennek ellenkezőjéről győzheti meg az olvasót.
Irodalmi szempontból a mű az ifjúsági regény kategóriájába sorolható be. Ugyanakkor egyfajta speciális naplónak is tekinthetjük, amely többféle tudományos (vagy kevésbé tudományos), valós vagy fiktív kutatás – meglehetősen alternatív – „jegyzőkönyvét” tartalmazza. A napló írója a tizenkét (a történet végére már tizenhárom) éves Kemenes Anna. Két testvérével – Bertalannal (8) és Lillával (10) –, valamint unokatestvérével, Mötyővel (12) lelkesen követik a kutatásvezető szociológus „Nagyapa kolléga” javaslatait, megtanulva ezzel egy csomó mindent nem csupán a szociológiai kutatás mibenlétéről, hanem a mai kor emberének gondolkodásáról, a társadalmi berendezkedésről és más „fölnőtt dolgokról” is.
Nagyapa a mester, a főkolompos, ugyanakkor cinkostárs is. A gyerekek véleményét komolyan veszi, őket magukat a kutatásban „kollégáknak” tekinti és így is nevezi. Érezhetően közelebb áll a gyerekekhez, mint a kutatókalandokhoz „tisztiorvosi engedélyt” adó, illetve olykor nem adó szülők. Igazi belevaló, bolondozós nyugdíjas. (Az ELTE Szociológiai Intézetének tanársegédje.) Nagyapa kolléga figurájáról elsőre könnyen gondolhatnánk, hogy a szerző alteregója. Aztán nagy meglepetésre a csodabogár Százéves Olvasáskutató alakjában jelenik meg maga Kamarás István, aki beavatja a gyerekeket a Micimackó-olvasás mélységeibe, cserébe a gyerekek is bevezetik őt, az ősgépírót a számítógép varázslatos világába.
Ugyan szó szerint is megjelenik a szerző neve a kötetben (alakját pedig megmosolyogtató öniróniával formázza), mégis azt mondhatjuk, kicsit minden szereplő gúnyájába belebújik. (Bár aranyszabály – ahogy ezt Nagyapa kolléga a gyerekeknek megtanítja –, hogy a kutató kutatási tárgyával és az interjúalanyokkal szemben objektív maradjon.) Anna, Mötyő, Lilla és Bertalan valahol mind „kamarásistvánok”, azaz a szerző szócsövei. Kidolgozott karakterük, valódi személyiségük nincsen. Egységesnek korántsem mondható például a kutatónapló vezetőjének, Annának a stílusa. Írásmódja olykor a diáknyelvre/szlengre hajaz: „totál kipurcantam” (58. o.), máskor viszont olyan intelligens, összefüggéseket átlátó, érett megjegyzéseket tesz, hogy nehezen hisszük el, valóban ő a napló vezetője. Nem is beszélve arról, hogy hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyben hivatkozik magára.
Egy szigorú irodalmár bizonyára ráncolja a szemöldökét, és értetlenül áll e jelenség előtt. A szerző részéről kompozíciós lazaságnak tekintheti ezt az eljárást, és elmarasztalhatja az egész írást. De felróható-e mindez egy OJD-s szociológusnak? Kamarás Istvánnak nem csupán védjegye az OJD (Ordo Joculatorum Dei), a bohócrendbéli tagság rövidítése, hanem életszemlélete is, amely szemléletet – irodalmárpukkasztón – írásaiban is megjelenít. És persze jegyezzük vele, hogy a Titkos kutatónapló elsősorban fontos társadalmi jelenségekre kívánja felhívni a figyelmet, mint amilyen a hajléktalanság megítélése – Hajléktalan Gyula és Foltos kutyája története nyomán –, a fogyasztói, bevásárlói szokások – Interspar és Bosnyák téri piac – és a kultúrához való viszony. A mű szerző által is deklarált célja a szociológiai kutatás rejtelmeibe való beavatás; a népszerű műfaji forma – az ifjúsági regény – választása tehát elsősorban ezt a célt szolgálja.
A kutatási témák közül kitüntetett figyelmet érdemel a vallásosságkutatás, mert bár a szerző keresztény elköteleződése köztudott, regényének főszereplő gyerekeit mégsem vallásos családból érkezőknek mutatja be. „Az az igazság, Pelbárt atya, hogy mi nem vagyunk valami rettentően vallásos család. (…) Apa és Anya pedig úgy gondolják, Istennel másképpen is kapcsolatban lehet lenni, mint a templomban vagy a hittanon, de csak akkor, ha nem ijesztjük el Istent magunktól” – vallják meg a gyerekek (140. o.). Pelbárt atya, aki többek között derűvel, humorérzékkel és mély emberszeretettel lett megáldva, ezen egyáltalán nem akad fenn. A kultúrantropológusnak indult szerzetes ugyanolyan elfogadó szeretettel viszonyul mindenkihez, a problémás, folyton káromkodó szakiskolás kamaszokhoz is, akik körében a kis csapat szintén kutatást végez (minden káromkodást szalonképes nyelvre fordítanak, így lesz gyakorta előforduló szókapcsolat a kutatás kiértékelésében a „Süsd meg!” vagy a „Menj a pékségbe!”).
Pelbárt atya empatikus hozzáállásával bárkit meg tud nyerni nemcsak magának, de Isten ügyének is, legyen az bár halálfejes metálos, magyarkodó szkinhed vagy piercinges house-os. A szakiskolás hittanon folytatott seregszemle kétségkívül a kötet egyik legmulatságosabb része. A rendhagyó istenkeresőket „atyónak” becézett tanárukkal egyetemben az apostagi keresztény popzenei fesztiválra is elkísérhetjük. Így lesz Pelbárt atyó figurája példaértékű a szigorkodó, sótlan klérus számára. Toleranciára tanítja a vallásgyakorlásban buzgó és feltehetően Kamarás István vallásszociológus könyvétől megerősítést váró olvasókat is.
A sok nyilvánvaló és rejtettebb humorbonbon ellenére néhol kissé didaktikussá válik a kutatástörténet. Gizi nagymama, a jeles magyartanár például rendre csak okoskodik és túlontúl sok alapverset idéz meg. Időnként a gyerekek szájába is olyan „bölcs” mondatokat ad a szerző, amelyek talán kissé elveszik az egyébként sokszor megrendítő valóságdarabok és adatok élét. A piacon folytatott „Mi van a bevásárlószatyorban?” elnevezésű kutatás megdöbbentő adatokkal szolgál a szatyrok mélyére kevésbé nézőknek például azzal, hogy a szegényebbek maguknak, a gazdagabbak meg a kutyájuknak veszik a csirkefarhátat. És ki gondolná, hogy az, melyik családnak mi kerül az asztalára vasárnap délben, annak kulturális szokásairól és olvasmányainak minőségéről is árulkodhat. A titkos kutatócsoport ilyesféle titkos összefüggéseket, együttállásokat is talál. Igen sokszor dől a hipotézisük, és ezzel párhuzamosan árnyalódik világlátásuk.
Ha a gyermekolvasók a célközönség, akkor azt mondhatjuk, találó a tanítómesés hangnem, ellenkező esetben van pár kutatás – például a kevésbé fajsúlyosnak tűnő micimackós vagy a kakukktojás-kereső –, amely az ironikusabb olvasókban visszatetszést kelthet. Persze a kötet erénye az is, hogy nagyon sokféle kutatást sorakoztat fel, voltaképpen minden korosztály megtalálhatja benne a magának valót, a neki igazán információértékűt.
A Titkos kutatónaplót elsősorban hitoktatóknak ajánlanám, akik a gyermeki fantázia megelevenítésének hatékony módszereit leshetik el belőle. Másodsorban hittanra járni nem akaró gyerekeknek (és szüleiknek) ajánlanám, a kötetből ugyanis megtudhatják, hogy igenis élhetnek azzal az Istentől kapott szabadsággal, hogy istenképüket ne csak az egyházi dogmák kritikátlan elfogadásával alakítsák ki, hanem igyekezzenek a saját világukhoz is közelebb hozni. Ez az egyetlen módja annak, hogy valami tényleg bensővé válhasson. Erről a bensővé tételről, az átélés, a megélés fontosságáról szól Kamarás István szociológus ifjúsági regénye. Ha az új generációt ilyen hajlékonysággal és kreativitással nevelnék, talán elkövetkező lelkes kutatócsoportok elkövetkező kutatásai kevéssé lehangoló képet mutatnának…
Kamarás István: Titkos kutatónapló. Luther Kiadó, Budapest, 2014.
A recenzió megjelent a Credo evangélikus folyóirat 2015/3. számának 74–76. oldalán.
