Át a határon, szögesdrótok között kúszva-mászva ziháló lélegzettel, kihagyó szívveréssel – az út a remélt szabadságba, amely nem jön el, sőt fény helyett a legmélyebb sötétséget hozza. Mészáros Márta filmje, az Aurora borealis – Északi fény a 20. század borzalmait testközelből nem ismerő nézőközönség előtt is világossá teszi, hogy a legmélyebb sötétségbe is belehasíthat a kegyelem fénye.
Egy titokzatos, cirill betűs levél hatására kómába eső öreg hölgy egy parasztházban. Egy németül tárgyaló középkorú nő Bécsben. És egy nem fogadott hívás. Ez az első felvonás egy igen terhelt, de ki nem dolgozott anya–lánya kapcsolatból, amelyet a film elénk tár. Az emlékeket végleg eltemetni nem lehet. Mindennek van nyoma, még ha láthatatlannak tetsző is. Ilyen nyomok vezetik el a film jelen idejű szálának főszereplőjét (Tóth Ildikó) saját magához, a múlt idejű szál főszereplőjét, a már halála órája közeledtét érző édesanyát (Törőcsik Mari) pedig az elengedéshez és a megbocsátáshoz.
Törőcsik Mari zseniálisan alakítja a magának való, csökönyös, de méltóságát mindvégig megőrző Mária szerepét és érzékletesen (bár kevésbé életszerűen) „adja az ártatlant” lánya kérlelő, aztán egyre követelőzőbb kérdéseit válasz nélkül hagyva. Hogy élhetett le egy fél életet az érezhetően nyugtalan Olga teljesen öntudatlanul? Hogyan lehetséges, hogy ezek az alapkérdések, családi titkok csak most kerülnek napvilágra? Hogy nem roppant meg az igazság elviselhetetlen súlyától Mária? Tragikus, ám a korszakban korántsem egyedi történetének „meghallgatása”, újraélése után mindezt már jobban értjük. A súlyos feszültséget hordozó események sorát szerencsére többször kettévágja egy-egy jelenbeli snitt például Olga kissé bohém férjének okostelefonos bejelentkezéseiről.
A visszapergetett időben először egy már-már bukolikus idillbe ágyazott első szerelem képeit láthatjuk. A vidéki fruska Mária és a kitelepített grófsarj Ákos fiatalok, szilajok és – a külső körülmények ellenére is – önfeledten boldogok. A gyönyörű természeti táj magába öleli az ölelkező szerelmeseket, kimenekítve őket a valóságból, amely ez idő tájt nem a szabadságra vágyó lelkeknek kedvez. Létmódjuk a félelemből táplálkozó hatalomnak – nyilván – szemet szúr, zaklatni kezdik őket. A fiatalok elhatározzák, hogy Bécsbe szöknek, Ákos rokonaihoz.
A levegő megsűrűsödik, a kissé vontatott kezdés után az események felgyorsulnak a filmben. A szülői ház jellegzetes tornácának látványa és a még mindig barátságos határ menti dombon elcsattant (utolsó) csók után a határátlépés több síkon zajlik. Térben: szürkeségben, ködben, hidegben. Időben: lélekszakadva, futva, kapkodva. Aztán a sorozatlövések eldördülése után már két térben és két időben.
Ákos Mária karjai között hal meg, és voltaképpen a lány is vele hal – lélekben. Csak a testét gyalázhatják meg aztán az emberi arcukat már rég elveszejtő orosz katonák. A testét, melyet úgy dobnak a földre, mint a lekaszált szénát – a könnyű test súlytalanul hullik alá, és passzív elszenvedője a gyalázatnak. A hamuszürke, szinte halott, arisztokratikusan szép arc meg se rezzen az állatias mozdulatok hatására, csupán egyetlen könnycsepp gördül rajta végig, de az letörölhetetlen.
A nemi erőszak tömegjelenségnek számított a ’40-es években Magyarországon, de még inkább Ausztriában és Németországban. Csak Ausztriában 240 ezer nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák – szembesülhetünk a ténnyel Mária unokája kísérőjeként egy bécsi múzeum idegenvezetését hallgatva. És felfoghatatlan, de több tízezer gyermek fogant és született meg így. Ez az a jelenség, illetve történelmi trauma, amellyel Mészáros Márta szerint méltatlanul keveset foglalkoztak idehaza. Ausztriában külön intézet segíti az elszenvedőket és azok (erőszakból fogant) gyerekeit a trauma feldolgozásban, nálunk erre specializált szervezet nincsen.
A súlyos traumák és kérdésfelvetések ellenére a filmben megtörténik néhány „isteni csoda”, ilyenpéldául amikor Ákos nem túl segítőkész rokonaihoz ellátogat a fiú kuzinja, Edith, aki rögvest testvérének tekinti és magához veszi Máriát. Ez az önként vállalt „testvériség”, a másik terhének hordozása nagyon lényeges momentum a filmben. Olyan, mintha a legnagyobb embertelenségben az emberség búvópatakként kezdene felfakadni a szívekben.
A két nő éles kontrasztot képez a filmben, ellenpontozásukkal a rendezőnek érezhetően célja van. Egy boldog és egy boldogtalan menyasszony; egy minden ízében élő, majd kicsattanó fiatal nő és egy sápadt arcú, szorongó árnyéklétező. Egy nőiségében kivirágzó és egy rémült, félelemmel és iszonyattal teli várakozás, majd egy örömös és egy örömtelen szülés a helyi kolostor apácabábáinak segítségével. Beigazolódik, hogy Mária gyermeke nem a szerelem gyümölcse, ezáltal anyai sorsa is megpecsételődik. Az áldozat áldozatot szül, a trauma átadódik – generációról generációra.
Egy váratlan fordulat és egy életre szóló gesztus a családi titok kulcsa. Ha filmesztétikai szempontból nem is a nyolcvanhat éves rendezőnő legsikerültebb darabja, az Aurora borealis üzenete átjön. Mészáros Márta újra nagyon fontos témát hozott be a magyar köztudatba, egy bűnterhes korszak nők ellen elkövetett bűneit egy egyéni történet alapján bemutatva. A megrázó felfejtés mellett a rendező a felold(oz)ás reményének – itt északról érkező – fényét is becsempészte a filmbe.
A befejezés, ha nem is a görög drámák katarzisát, de valamiféle megértést és megnyugvást hoz nézőjének, és saját sorsfonalának felfejtésére, átvilágítására hívja. Az Aurora borealis nem kívánja helyretolni a kizökkent időt, nem kívánja relativizálni, enyhíteni a szenvedést, de megsejtet valamit abból, hogy a történelmi drámák mögött van egy még nagyobb és még valóságosabb színpad.
A cikk eredetileg a Credo evangélikus folyóirat 2017/3-4. számában jelent meg.
