Hamisítatlanul magyar és nagyon a miénk. Sírva röhögtem Reisz Gábor második nagy dobásán, a nemrégiben bemutatott Rossz versek című film érzékeny, telitalálatos korszak-és karakter ábrázolásán. Az alkotásnak van egy-két szépséghibája, de vitán felül eredeti, nagyon rólunk – a mai harmincas-negyvenesek gyökértelenségéről – szól és nagyon kellett már nekünk, görbe tükörnek. Az „év vége vígjátéka” sokkal inkább a Rossz versek, mint az ezzel a szlogennel beharangozott ízetlen remake, a BÚÉK.
„Félek, pedig van bérletem” – ez a BKV-terrort idéző mondat vésődött belém Reisz Gábor első, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című, 2014-es filmjéből. Volt sok más aranyköpés is, de közel sem annyi, mint a négy évvel későbbi Rossz versekben, ahol a rendező és forgatókönyvíró – bátor/vakmerő húzás – maga állt a kamera mögé főszereplőnek. Annyira szerethető figura, és annyira érződik, hogy belülről jött neki ez az egész, hogy ha még nem is vérprofi, sem lehet rá haragudni – mert ezt is fel-, illetve bevállalja.
A film voltaképp ezzel a gesztussal mutat be az önkritikátlan képmutatóknak, a magukat eladó vagy épp köldöknézegető értelmiségieknek, a gyermekbetegségekben szenvedő fiatal felnőtteknek, és keres kiutat ennek a gyökértelen, céltalan, közel középkorú „aztsetudjamivan” konformista generációnak, amely a legcsekélyebb mértékben sem hisz abban, hogy alakíthatná a világot, és jobbára gondolkodás nélkül eladja magát – egy kiló pipihúsért.
Mindezt a társadalomkritikai felhangot egy szerelmi sztoriba ágyazva, egy épp Anna-Anna-Annát reménytelenül és javíthatatlanul szerető felszarvazott – és nem épp kigyúrt testű –, érzelmeit megélő és felvállaló férfi szerepében. Végre egy antimacsó, egy szakítástól szívfájdalmat megélő, összeomló, levendulába ájuló, sebezhetőségét, gyengeségét felvállaló férfi! Hiánycikk a „szarjánosok” országában. Bár nem titok, hogy egy vonó önéletrajzi ihletés is van a nagyszabású vállalkozás mögött.
Felszabadító élmény volt a film. És valószínűleg azért jött mélyről a nevetés a nézése közben, mert rátapintott valami lényegire, valami kollektív, lappangó tehetetlenségre és mögötte a fájdalomra – és azért volt olyan harsány, gátszakasztó ez a nevetés, mert valójában ott volt benne a sírás is. Mert ez valahol tényleg „nagyon el lett ba*va”. De már sokakban megszületett a belső vágy arra, hogy másképp csinálják, hogy más utat válasszanak, hogy szakítsanak a régi rossz mintákkal, de ehhez a vállalkozáshoz belső erő és kitartás kell.
Minden utcasarkon banánhéjak, meg kutyagumi, meg a visszahúzó, permanensen puffogtatott dumák, a lebombázott Budapest, az elhurcolt hőseink, az elvett szabadság, a kisemmizett magyarság, meg a jól ismert k.anyázás a BKV-n, a nyomi vagyok, pedig mindig menő akartam lenni, stb.
A lényeg az – és erre a Reisz nagyon jól ráérzett –, hogy megjelent már ez a mélységes, belülről fakadó, újító igény ebben a generációban. Csak valahogy a közösségiség új, élhető formáit kéne már végre megtalálni, meg kellene látni a másikban az esendőt, a sebzettet, a testvért, rá kellene érezni, hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ilyen hátszéllel ebben az országban is képesek lesznek megmaradni az alulról jövő kezdeményezések, és munkálni fogják a változást. És ezt a (sokak által már kőkeményen épített) vonalat kéne
erősíteni, nem az anyázósat.
Kellenek az érzelmek, kell az ihletettség, kell a tűz, kell a kamaszos lelkesedés, kell, hogy erre emlékezzünk, mert ebből fakad minden életformáló dolog. És elmehet mindenféle okoskodó farizeus az életellenes szövegével, a kiüresedett kereteivel, az elhazudott életével, az örömgyilkos, károgó, nejlonzacskóhúzó, csőlátó attitűdjével.
Ha ez film csak annyit ér el, hogy mindenkinek eszébe juttatja az egykori, gyermekkori önmagát, már adott valamit, és közelebb vitt bennünket valami lényegihez. „Nem értem, nem ez volt a terv hétévesen” – mondja Tamás. Nem ez volt a terv, és ha ezt valaki felismeri, és farkasszemet mer nézni azzal az elárult kisgyerekkel ott belül, az csak nyerhet. Anna a Tamással megélt „csoda volt” szerelmüket épp a „felnőtteket legyőző” gyerekségben ragadja meg. És talán nem is a lány, sokkal inkább ennek a játékos-eleven érzületnek az elvesztésétől szenved leginkább a főszereplő.
Semmi sem az, aminek látszik, a felnőttség pedig – ahogy ez a filmből is kiderül – meglepően relatív dolog, és ami azt illeti lokális (kollektív tudattalanban megbújó?) jellemzői és hátráltatói is akadnak. Ha a félkész ember, akinek semmi kedve elmenni szavazni, akinek „kb. ez jut eszébe a magyar politikáról”, aki zsigereiben érzi, hogy valami nagyon el lett baltázva, nem megy utána a múltjának, nem akarja megtudni, mi a … van, az ugyanezt a patópálos, teszekrá mintát fogja átadni a gyermekének is – és ezzel az attitűddel változás, előrelépés nemigen várható.
A dolgok – legyen szó személyes vagy történelmi eseményekről, szakításról vagy kapcsolódásról, egyetértésről vagy elkülönböződésről – mélyebb valóságának feltáráshoz mélyfúrásra, benső munkára van szükség. És ezt nem spórolhatja meg senki, már ha nem elsősorban lúzergyerek akar maradni egy életre. Aki képes meggyászolni a saját veszteségeit és képes továbblépni rajtuk, az képes lesz aztán a mások veszteségélményét is átélni, és gyógyítani a sebeket. Annak hitele lesz. Ahogy ennek a tökvicces, néhol tökbéna filmnek is, amelynek sikerült – nemcsak – engem megvennie kilóra.
