Sűrű levegőjű, bizarr az ifjú JAKkendő-díjas Papp-Zakor Ilka prózai – de lírai elemekben bővelkedő – világa. Az Angyalvacsora című, 2015-ben megjelent kötet kafkai ihletettségű novelláiban összekuszálódik a valóság és a képzelet – az író érezhetően otthonosan mozog itt is, ott is. Érzékeny a témaválasztásban és a történetvezetésben. Érzékeny a részletekre. Érzékeny az érzékire és éterire egyaránt.

Az elbeszélő bárkinek a bőrébe belebújik, nem is kell különleges karakternek lennie. Egy tipikus falusi ember, aki rendre a legnagyobbat szeretné kaszálni, és aki ezért november végén puskával lődöz titokban a telkén, hogy minél több ínycsiklandó, tömjénszagú angyalhús kerülhessen majd a karácsonyi asztalra; egy, a veszteség fájdalmával csak közvetetten érintkező kertész, aki a kolléganője fiát látogatja az onkológián; vagy épp egy szerencsétlen anyós, akit az övéi kirekesztenek életükből. A kiindulópont, a továbbfűznivaló mindig valamiféle fájdalom; ebből születik aztán egy hol abszurd, hol humoros, hol egészen szarkasztikus elemekkel teletűzdelt novellacsokor, kisebb tragédiák vagy inkább tragikomédiák – gyerekeknek minden bizonnyal fejlődési rendellenességet okozó mesék – sora.

Fáj a verés (a kaviárevő koldus osztályrésze), fáj a megalázó seggberúgás (a Múzeum körúti hajléktalan kapja), fáj, ha hülyének néznek (anyuka, meg fiát „Nyújorkból” hazaváró hígagyú nénike). Fáj az értetlenség, amely konkrétan a tulajdonképpen című novellában tematizálódik, ahol a főszereplő „bevándorlóként”, megfelelő nyelvtudás híján éli mindennapjait. (Hogy az idegenség és a meg nem értettség érzete mennyiben rímel a ma Helsinkiben élő író tapasztalataira, nem tudhatjuk, de több novellájában is megjelenik, ha csak közvetett módon is.) Ha – a nyelvi korlátok miatt – nem tudom megértetni magam senkivel és nem tudok megérteni senkit, a történet szerint a legjobb, ha vásárolok egy fűnyírót a helyi bolhapiacon, és bekapcsolása után, az egyhangú berregést hallgatva élem meg a kínzóan távol került egységérzetet… Fáj még a kiszolgáltatottság is, amely a kötet sok szereplőjére jellemző. És egyáltalán: fáj a lét. Mert alig van valami bizonyosság, alig van mibe kapaszkodni. És mert bármikor jöhet a leszámolás, vagy épp „az örökkévalóságig” tart a várakozás – hiába. A hiányok, éhségek, szomjúságok tarka, érzéki, érzékletes körülírása a novelláskötet, melynek nem célja a katarzis, inkább a feszültség fenn- és kitartása, a három pont, a feloldás hiányának megtartása.

Épp a címadó novella adhat mégis valami fogódzót az értelemkeresőnek. A sosem menekülő angyalokat irgalmatlanul és szemrebbenés nélkül levadászó, húsukból alaposan bevacsoráló főszereplő végül sós könnyekkel itatja a telke tövébe gyülekező őzeket. Kijön belőle minden: angyalkolbász, angyaltöpörtyű, mézeskalácsos sültangyal (53). Aztán kijön belőle a fájdalom is, egyre csak sír. Nem nehéz ezt a képet a bűnös vezekléseként értelmezni, kiváltképp az angyaltematika miatt. De talán érdemes megvizsgálni a többi szöveget is azzal az előfeltevéssel, hogy – egy a jót és szépet irtó világban is – van megtisztulás, van megbocsátás.

Megbocsáthat-e például az egyik adományozója jóvoltából naponta kaviárevő, vakságot mímelő koldus gyilkosainak? A kérdésre úgy tűnik, a novella zárása sugall választ, melyben a főszereplő összebújik a köréje gyűlő vízi lényekkel, és érzi, hogy sok-sok idő után végre megszűnik a szomjúsága (95). Valamiféle paradox révbe érésként, beteljesedésként is olvashatnánk mindezt, némiképp azonban sántít az elmélet, az elbeszélő története berekesztésekor ugyanis dupla csavarral él: megelégedett főszereplőjével még egy kishalat is megetet, az utolsó kép, hogy „nyelvén végigfolyik a vízfekete halvér” (95). Ha ragaszkodunk olvasói elvárásainkhoz, magyarázhatjuk ezt úgy, hogy az ifjú író még túlzottan a szimbólumok rabja, és ezek sokszor túlzott mértékben jelennek meg írásaiban, ahogy a kaviár címűben is. Képileg a legburjánzóbb és legbujább az édesanya könyvesszobája című novella, mely egy különösen forró nyárba és egy pipacsoktól, margarétáktól, búzavirágoktól tarkálló kertbe röpít. A lekvárosbödön hasú asszony degenerált gyermekei elől könyvtárába menekül, ahol virágokat présel nagy élvezettel. A virágok sikítanak, mikor becsattantja a fedőlapokat… Miféle szerzetek ezek? Miért ez a nyugtalanság, ez a nyomasztó érzés? Milyen mese ez?!

Lehetséges, hogy nem direkt módon kell keresnünk a feloldást, a megoldást. Sőt talán épp ettől az olvasói attitűdtől kívánják megszabadítani a befogadót ezek az írások. Megszabadítani – a szokásaitól. Merthogy: „A legnagyobb baj itt a megszokás. A dolgok rendes kerékvágása. Csak én nem szokok meg itt semmit. A félelem felülete megtanulhatatlan” – olvashatjuk a hélium c. novellában (17). Talán erről a megtanulhatatlan, körülírhatatlan felületről kívánnak szólni a novellák. Ha pedig erről a speciális felületről kívánnak szólni, akkor funkciójukat be is töltik. Szólnak fülledt atmoszférájú világokból testetlen pontokkal, kérdőjelekkel, csöndekkel.

Papp-Zakor Ilka világában a holtak emberi módon gondolkodnak, sőt, meg is szólalnak. Az erdőben felejtett magatehetetlen, tolószékes kislány vidáman konstatálja, hogy fejébe mókuscsalád költözött, és testén házatlan csigák mászkálnak. A holtra vert, vízbe dobott koldus a merülés alatt is reflektál helyzetére. Az Angyalvacsora világában tehát azt is mondhatnánk, nincs halál. Vagy ha van is, az sosem jelenti a történet végét, inkább valami új kezdetét. Az elbeszélő által teremtett világok között szabad az átjárás.

Úgy játékosak ezek a novellák tehát, hogy nem leplezik el, nem tagadják a halált, a szenvedést, a fájdalmat, ugyanakkor a valóság értelmezési lehetőségei közül egy széles, színes skálányit kínálnak. Nincs bennük nagyot mondási vágy, épp furcsaságaikkal, torzulásaikkal, eltolásaikkal, tökéletlenségeikkel tanúskodnak az emberi lét kettős kötöttségéről, melyet nem állítanak be se jónak, se rossznak. A félig ide, félig oda tartozás már önmagában is bizarr és apropót szolgáltat a félelmes-játékos reflexióra. A játék azonban mindig valahogyan magával hozza a reményt is.

Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora. Prae.hu Kft., Budapest, 2015.

A recenzió megjelent a Credo evangélikus folyóirat 2016/3–4. számának 101–102. oldalán.