A külvárosi művházból menő kortárs hellyé avanzsáló Csokonai Művelődési Házban január 7-én és 8-án telt házzal játszotta a Manna Produkció a Köldökzsinór-varieté – gyerek egy részben című darabot. A Játszó Terek című pályázati program első premier előadása Csábi Anna rendezésében került színpadra. A négyszínészes egyfelvonásost a mai magyarországi szülészeti rendszer abszurditásai és az átlag magyar érzelmi intelligencia szülővé válást kísérő változatos hétköznapi megnyilvánulásai ihlették, a gyed/s időszak csekély megbecsülésnek örvendő „szürkezónáját” kívánja bemutatni. Ahogy erről a színészek is nyilatkoznak, bekerült sok személyes történet is, hitelesítve a darab üzenetét, mely az ironikus tálalás ellenére sem mondható kizárólag elrettentőnek, sokkal inkább realistának és tabudöntögetőnek.
Szülőszobára érkezünk, mikor elfoglaljuk ülőhelyünket a rendezvényteremben. Kezeinket az orvos (Kosznovszky Márton) és a nővérke (Györgyi Anna) telepakolják mindenféle a vajúdás fázisától függetlenül kötelezően aláírandó dokumentummal olyan megjegyzéseket hangoztatva mint például „reméljük, mindenki mindenről lemondott és mindenki mindenbe beleegyezik”.
Az átlag hazai szülészeti empátiamutatót remekül tükrözi a színészek játéka a burn-outolt, homlokodnak hajnalban revolverhez hasonló lázmérőt szegező őrmester típusú nővérke és a nagyipari szüléssürgető, páciensét korántsem partnerként kezelő dokival. Aztán két frissen szült nőt láthatunk és sorsuk további alakulását követhetjük nyomon: a lelkizős, sürgősségi császármetszését és a korai szeparációt nehezen feldolgozó anyuka (Szegvári Júlia) meg a nagyszájú, a kórházi hálóingére is adó bezzeg-anya (Sárközi-Nagy Ilona), aki nem lelkizi túl a dolgokat, alig várja, hogy szabaduljon és újra „normális” életet élhessen. Kettejük kontrasztja és a kis magyar valóság hű (de nyilván sarkított) bemutatásából fakad a komikum. Aki már szült, annak nagyon ismerős, aki még nem szült, annak meg tanulságos lehet – egy sajátos szülésfelkészítő.
Sok édesanya panaszkodik rá, hogy túl nagy hangsúlyt kapnak a szülés körülményei a mai születés körüli diskurzusban. Ennek megvan a maga története és funkciója, a kritika azonban jogosnak mondható. Arról, hogy mit is lehet kezdeni egy állandóan síró, hasfájós csecsemővel, a babyblues szélsőséges lelkiállapotaival odahaza, ahová – átlag magyar háztartásban legalábbis – "a rendes férj" csak fürdetésre ér haza, már alig beszélnek. Ilyen szempontból mindenképpen hiánypótlónak mondható ez a darab. Bemutatja, hogy a gyermekvállalás első éve minden családban ún. normatív krízissel jár – kinek több, kinek kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy bele tudjon állni az új keretekbe, új szerepében megtalálja önmagát és újra minőségileg tudjon kapcsolódni a párjához.
A darab híven, kronologikus rendben mutatja be naplószerű epizódokkal a folyamat alakulását olyan mérföldköveket is megjelenítve, mint a bűvös hat (/tíz) hét letelte és a nagyreményű első közös együttlét… Közben a cseperedő gyermek egyre intenzívebb akciói is megjelennek Györgyi Anna remek játékának köszönhetően. Az apa egész jófej, igyekszik, ha jó passzban van, a (mosi)pelusozást sem passzolja át „anyának”, konfliktushelyzetben viszont kifejezetten szexista megnyilvánulásai vannak – feltehetőleg nem véletlenül. Aki 2022-ben minősíti a munka és család között egyensúlyozó, igény szerint szoptató – vagy 3/4 óránként etető, tápszerrel tápláló –, a külső nyomás miatt önmagával anyaságában folyton elégedetlen párját, megjegyzéseket tesz otthoni külseje, háztartási vagy egyéb teljesítményére, az alapjaiban nem érti a mai anyák dilemmáját, az egyénit mesterségesen generáló kollektív bűntudatot és a mélyén egy többszörösen traumatizált társadalom sebzettségét, érzelmi éretlenségét.
Szerencsére a darab nem pszichologizál folyamatosan, de aláhúzza – a szereplők hétköznapi bénázásai és elejtett, sokszor tipikus mondatai által is – a már-már közhelynek számító, de mindenképp kulcsfontosságú tételt: elég jó anya (/apa/nagymama) vagy. Beleállsz, erőt feszítesz. Keresel, egyensúlyozol. Sokszor elbuksz, de újrakezded. Szeretsz. És közben tanulsz – magadról, a világról és az azt mozgató dinamikákról. A nehéz témát zenei betétekkel, például „Én vagyok a hibás, ha…” végtelenített felsorolással operáló szorongásoldó rappel oldja a rendező. A darab zeneszerzője az anyát alakító Szegvári Júlia, a dalszövegeket Seitz Attila írta. A (baby)blues és rap mellett a random megjelenő, a „genereation gap-et” jól érzékeltető nagymama (megint csak Györgyi Anna) még pár áriát is tol...
Ahogy jövök ki a Csokiból, élénken társalgó hölgykoszorú mellett haladok el, az egyik hangadó indignálódottan minősíti a darabot nyolcadik osztályos iskolás produkciónak, kicsit hasonlít a színpadon megjelenített BKV-n támadó, mindannyiunknak ismerős rémnénire…
Képek forrása: Színház Online
