„Engem szerencsére nem Láng Zsoltnak hívnak” − kezdi gunyorosan az elbeszélő a Babanemzés című novellát Láng Zsolt Szerelemváros című kötetében. „Dicsérve lenullázni valakit, ebben ő verhetetlen” – olvashatjuk később a Macskamézbe ragadva című novella főszereplőjéről, Láng Zsoltról. Majd ugyanitt a beszélő elárulja, hogy Láng Zsolt nevezetű főszereplője írt egy lehúzó kritikát Lángh (direkt írta el a nevét) Zsolt erdélyi író egyik könyvéről. Mindeközben a Kálvin téren a kritikus Láng Zsolt felesége is Láng Zsoltként mutatkozik be a forgalmiját kérő rendőröknek, akik felettébb csodálkoznak azon, hogy egy nőnek férfineve van. Láng Zsolt felesége, Láng Zsolt (vagy becézve: „Zsó”) szerelmes az író Láng Zsoltba, akivel tulajdonképpen meg is csalja Láng Zsoltot…

Ez abszurdum. Az olvasót itt alighanem palira veszik. Olyan sorok ezek, amelyek visszatérésre, elidőzésre kényszerítenek. Először talán bosszúságot okoznak, de kis erőfeszítéssel derűt is kiválthatnak. Bátor dolog az elbeszélő részéről, hogy elbeszélői pozícióját relativizálni meri. Mer játszani a nyelvvel, mer könnyedén beszélni, mer komolytalanul a sorok között el- és feltűnni. Ez a komolytalanság valahol mégis komoly, ha nem is „ottlikosan”, de rávilágít az elbeszélés nehézségeire. Ugyanakkor – és ez talán Láng Zsolt prózájában még hangsúlyosabb –: az elbeszélés szépségeire is. Ezek a csavarok, közelítések-távolodások adják ugyanis a Szerelemváros erejét.

Láng Zsolt („az igazi”) a kolozsvári irodalmi élet meghatározó alakja, nem csupán szépírói, de szerkesztői, kritikaírói tevékenysége is kiemelkedő. Mögötte naplójegyzetek, útirajzok, égi madarak, mindenféle bestiák, színpadi és kriptajátékok. Márai Sándor- és József Attila-díj. A szerző ötvenes. A kötet novellaszáma nagyjából negyvenes. A novellák témája és szereplőgárdája vegyes, mégis összeköti őket egy jellegzetes, többrétegű elbeszélői hang, amely hol végtelenül precíz, hol végtelenül könnyed. Érző, de sosem érzelgős, hatásos, de sosem hatásvadász. Talán a kolozsvári ájer teszi, hogy a Szerelemváros minden novellájának különleges atmoszférája van. Az elbeszélő pontos valóságérzékelése és -ábrázolása összekapcsolódik valamiképp egy érzéki érzékenységgel, mely az életet a maga pulzáló elevenségében kívánja megragadni.

Amikor az Emlék című novellában az elbeszélő a szerencsétlen főszereplő, Halász Ildikó Tavi Pistával (és más „kedves” kollégákkal) folytatott vállalhatatlan viszonyáról értekezik, illetve az erről történő városi pletykálkodást festi le, ironizál, ugyanakkor nagyon is érzékletes, reális képet fest. A bulvár így működik, egy felszínre szivárgó kétes etikai minőségű ügy szaftos részletei így adódnak tovább szájról szájra. „…a fodrásznők pedig a hajburák torzításában terjesztették, mint valami járványos betegséget, akár a mumpszot például, amely felnőttkorban a férfiakra, akik gyerekként nem estek át rajta, fölöttébb veszélyes lehet, ezért aztán minden fiús anya kötelességének érzi, hogy amikor mumpszos eset van a bölcsődében, akkor meglátogassák a beteg gyereket, és összepuszilóztassák sajátjukkal, mialatt persze ők tovább mesélhetik a fasírtozás aktuális részleteit.” (215. o.) Talán épp valósághűsége adja e nyelvi megfogalmazás erejét, és ez a valóságosság egyben a humor forrása is: magunkon nevethetünk. Tükröt tart elénk egy ironikus, távolságtartó elbeszélő.

Ugyanakkor a másik oldalon olykor meglepően őszintén kitárulkozik az olvasó előtt, felvállalva a már emlegetett érzékenységet. A regiszterváltás ellenére a pontosságra való törekvés megmarad. Jó példa erre a következő: „…bele lehet szeretni egy tér architektúrájába is. A fantázia úgy társul hozzá, ahogy szerelmesek fekszenek egymáson. Egy időben minden nap hosszú órákat sétáltam a Karolina téren, és környékén is. Akkoriban autók jöttek-mentek az oszlop körül, eldugult lefolyók tócsáit preckelve szanaszét. A tér ennek ellenére is őrizte régi meghittségét. A város ezernyi találkájának emléke vastagon lerakódott a köveken, beült a falrésekbe, meghúzódott az oszlop árnyékában. Igaz, akkoriban még egyáltalán nem érdekeltek a múlt emlékei…” – olvashatjuk a címadó novellában (222. o.).

Ezt a részletet esztétikai hitvallásként is értelmezhetjük. Az elbeszélő azt állítja, hogy ha valami a figyelmét megragadja, akkor abba azonmód beleszeret. Már ebből az utalásból is látszik, hogy a szeretés-szerelem az esztétikai horizont része Láng Zsolt prózában lírai világának. Ebben a világban az írás maga is szerelem valamiképp. „Valóságot írsz, vagy filozofálsz?” – kérdezi az épp a Déja Vu című vendéglátóipari egységben körmölő főszereplőt a pultos lány. Ezt az olvasó is kérdezhetné az elbeszélőtől. Mire ő: „Azt felelem, hogy mostanában igyekszem a valóságot a pontos részletek miriádjával ábrázolni. Keményen dolgozom, ennek ellenére, elismerem, tévedek néha. […] A tényeket a fantáziálástól elválasztó mezsgyét agyunk teherbírása jelöli ki. Miriád azt jelenti: tízezer, egy ideje felkaptam ezt a szót. Meg a hármas pontot.” (Szerelemváros, 231. o.)

A miriád azt is jelenti: megszámlálhatatlan sokaságú. Megszámlálhatatlanul sokfelé figyelni kissé problematikus vállalkozás. De a megszámlálhatatlan sokaságot érzékeltetni – esetünkben a nyelv eszközével – már lehetséges. Ez a fajta pontosságra való törekvés, a miriádok szeretete, nyelvbe gyúrásának vágya – ahogy egy tér architektúrájának aprólékos feltárása is – valamiféle elbeszélői szenvedélyt jelez, nevezzük „nyelvi szenvedélynek”. (Érdekes, hogy épp maga Láng Zsolt írt a szintén kolozsvári születésű Szilágyi István egykor nagy népszerűségnek örvendő Ágnes asszonyos, fekete-piros regénygörgetegéről, a Kő hull apadó kútba című regényről a Beszélő folyóiratban egy olyan recenziót (Fraktálregény a címe, 2009), amely épp a „nyelvi szenvedély” fogalmát fejti ki a regény kapcsán több szerelmes metaforával is eljátszva.)

Tovább árnyalja az elbeszélői technika működését a következő, A jólhangolt zongora című novellában olvasható „vallomás”: „Néhol aprólékosan kidolgozott részek, néhol meg csak belemaszatolva a felületbe: a tökéletlenség ihletett izzásával megbontani a kompozíciót.” (132. o.) Egyszer így, egyszer úgy. Írói, elbeszélő szeszély. Mintha hagyná magát sodortatni az elbeszélő, mintha a novellák csak úgy maguktól íródnának. A szépség az, ami elviszi, sodorja. A szépség, amely valójában megragadhatatlan, amelyet csak körülírni lehet. Puszta léte, elevensége adja erejét és ejti rabul szemlélőjét: „A szépséghez nálam mindig hozzátartozik a tenger emléke, a part menti langyos vízben keringőző algaszálak, a laza, megragadóan kecses hullámzás, a kiismerhetetlen, követhetetlen ívek kereszteződése, a bonyodalom, ami mögött végtelen egyszerűség rejtőzik.” (Potyautas, 48. o.)

Az elbeszélő nem heroikus küzdelmet folytat ezzel a „kiismerhetetlennel”, nem drámai figura. Inkább játékos. De a nagyobb tétektől sem fél. Kísérletezik, ízlelget. Szeret eljátszani tárgyakkal, emberekkel, szituációkkal, emlékekkel. Akár egy szemtelen légy is apropója lehet a nyelvi játéknak: „Az egyik favágó arcára száll egy tavaszi légy, onnan átrepül a sörösüvegére, körbemássza az üveg száját, becsiccsent…” (14. o.) De írás közben is játszik, megáll, és magára a folyam(at)ra figyel: „Elkapom az »r« kezét, elbújok vele egy hangjegy belsejébe, mássalhangzok.”

Szellemes a következő részlet is, melyben „Irene” tulajdonképpen csak egy szótlan szócsöve a nyelvi leleménynek: „Verslábai vannak, gondolta Irene, amikor felfedezte Giovanni lépéseinek jambikus ritmusát.” (Nem történt semmi, 90. o.) A természeti széppel való találkozást különös gonddal és komolysággal formázza meg: „Kifeszült a csend ragyogó aurája, akárha kristálykupola. És a kupola alatt a Szent Anna-tó, mozdulatlanul, magokból préselt súlyos olajcseppként.” (27. o.) Ehhez hasonló áhítatos igyekezet jellemzi a szöveget, amikor a női szépség rejtelmeit kutatja: „Rám mosolyog, és a mosolya is valahonnan a lelke rejtekéből árad, a mélyből, akárcsak a csend.” (197. o.)

A betűkbe bújt alak jó megfigyelő. A megfigyelés közben meg is szereti valamiképpen tárgyát, és meg is szeretteti azt az olvasóval. Például mikor egykori szerelme lányával beszélgetve kutat régi önmaga után, így ír a régi kedves alakját megidéző, igéző teremtésről: „…és felnevetett, pontosan úgy, ahogy Vica nevetett, azokkal a kis, kunkori felhangokkal, amelyek szőlőkocsányként keresnek kapaszkodókat, hogy minél feljebb jussanak.” Érezhető a szövegből, hogy ezek a szőlőkocsányok bizony alaposan belekapaszkodtak elbeszélőnk szívébe is, talán ez által a megragadottság, érintettség által lesz ilyen kifejező egy-egy kép, hasonlat Láng Zsolt novelláiban. Némi nosztalgia is meg-megbújik ezekben az írásokban, még ha sokszor élnek is az iróniai eszközével. A mitikusan eltemetett titkos odú például – ahol Mirellát a Keringőző felhők című novella főhőse magáévá teszi – az eltemetett ifjúságot is jelentheti. Ami fontos: az eltemetett ma is eleven. Ugyanúgy él, ahogy egykor. Csak éppen közvetlen hozzáférés nincsen hozzá. Talán épp ez a hártyavékony fal az, amely annyira fájni tud az emlékezőnek: „És most ott fekszik tizenhat éves énem mellett egy lapos kövön, és hunyorogva bámulja a szédülten keringőző felhőket.” (22. o.)

Ez utóbbi elbeszélés-berekesztés is tanúskodik arról, hogy Láng Zsolt a nyitva hagyó, ám mégis valamiképp ütős lezárás mestere, ebből következően örökös újrakezdő író. Szövegből szövegbe jár ki-be, szaladnak a szavak, mondatok, befejezi, lezárja, aztán kinyitja, kezdi újra. Nincs megállás. Visz a nyelvi szenvedély letűnt és eljövendő szerelmes tájakra.

Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek. Kalligram, Pozsony, 2013.

A recenzió megjelent a Credo evangélikus folyóirat 2013/4. számának 106–108. oldalán.