Lehet-e zsoltárt írni számítógépbe? Ez utóbbi kérdésre Vörös István az idei könyvhétre megjelent – ám évek óta érlelt – Százötven zsoltár című kötete vaskos igennel és kötettesttel felel. A produktivitásáról jól ismert költő számára hálás műfaj a zsoltárparafrázis, gazdag asszociációs készletét bátran mozgósíthatja, a zsoltárokat a saját képére (és kénye-kedvére) formálhatja. De korántsem öncélúan. Sokkal inkább kísérleti jelleggel. Lehet-e zsoltárt pötyögve imádkozni, meditálni a világ dolgai felett? Ha a zsoltárok írója minden új lap megnyitásakor vele jegyzi: „Én pedig énekelek, / mert Isten az én olvasóm, / és én az ő olvasója / vagyok” (LXI., azaz 61. zsoltár – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a kötet zsoltáraira arab számokkal hivatkozom), talán a hangja a cybertéren túlra szállhat…

A százötven darabból álló, a teológia, a hermeneutika és a történettudomány számára ma is számtalan kérdést nyitva hagyó könyörgő, dicsőítő vagy épp panaszkodó, átkozódó szent szövegek Vörös István jóvoltából 21. századi kontextusba kerülnek. Olvashatjuk őket együtt az eredetiekkel, néha rábukkanhatunk blikkfangos átírásokra, kifordításokra; például a lírai én gyakran helyezi magát a zsoltárok eredeti, az Úrhoz közel férkőzni igyekvéséhez képest az Úr elől menekülő státuszba: „Én Istenem, én Istenem, / miért találtál meg engem?” (22.) Alapvetően mégis azt mondhatjuk, hogy az ószövetségi himnuszok a szerző számára inkább csak apropóul szolgálnak egy nagy nyelvi elhajláshoz, gondolati elrugaszkodáshoz vagy – ahogy a 85. zsoltárban is olvashatjuk – az elgondolhatatlan továbbgondolásához.

Az istenképűség – illetve az emberarcúság – mibenléte a kötet egyik központi kérdése. Az új zsoltárok éneklője megkérdőjelezi az ehhez kapcsolódó alapvető teológiai téziseket, megpiszkálja azok jelentéstartalmait, rákérdez bizonyos axiómákra. „Az Úr az, aki megtehette volna, / megkíméli a világot az embertől, / de neki hasonmás kellett. / Nem ismerte magát? Vagy csak / a hasonmások természetét?” – szegezi az olvasónak a kérdést a 103. zsoltár. Ebből kiderül, hogy a zsoltáros korántsem történeti folyamatnak tekinti a – feltehetőleg Jacques Derrida után szabadon –„elhasonlítlanodásnak” keresztelt jelenséget, hanem adottnak. Az ember lecsúszását, elbukását a Bibliát Isten kinyilatkoztatásaként értelmező teológia a bűnbeesés eseményéhez köti. A szóban forgó zsoltáros azonban kevéssé mondható biblikusnak. Az ember Istentől távoli, mondhatjuk, istentelen, romlott létmódját adottnak tekinti, ebből következően vélekedése szerint az „elhasonlítlanodás” felelőssége sokkal inkább az Alkotót terheli. Ha ilyen rossz az ember és ennyi a szenvedés itt, a földön, vajon valóban a „lehető világok legjobbikában” élünk? Nem történt valami fatális hiba a teremtéskor? Valóban olyan tökéletes az Úr? A sokszor zsarnoki zsoltáros végigmegy ezeken a lépcsőfokokon (hogy szöveghűek legyünk: grádicsokon), el is ér a szemrehányásig, és fel is szólítja az Urat, hozza helyre azt, amit elrontott: „Formálj végre tényleg a saját képedre minket.” (74. zsoltár)

Az Úr ilyetén utasítgatása egyébként nem ritka a kötetben: szállj magadba (5.), legyél gonosz a kedvemért (13.), „Ne tartsd meg a te népedet, / cseréld el másikra…” (28.), „Azt mutasd meg, Uram, / Te milyen mulandó / vagy!” (39.), „Nőj már fel végre önmagadhoz!” (86.). A lírai én – nevezzük úgy, ahogy a 132. zsoltárban nevezve van –, István játszi könnyedséggel kijelenti, hogy az Úr rendelései helytelenek (19.), pedagógiai módszereit teljességgel elmarasztalja (29.), a világot alapvetően elrontott (94.), befejezetlen műnek tartja (100.), az Úr nevében pedig – a ma emberének virtuális bezártságára utalva – szemrebbenés nélkül kinyilatkoztatja: „Elég ha néha megnyittok egy / fájlt a tiszteletemre.” (50.) Tekintve, hogy a beszélő a zsoltár műfaját Isten színe elé való tolakvásként és Isten megzsarolásaként (41.) értelmezi, a jelenségen nem akadhatunk fenn. Ez az őszinte (de mindig más: néha drámai, olykor – de sosem a posztmodern blaszfémiáig – keserű vagy épp cinikus) kifakadássorozat sajátos személyességet ad a kötetnek.

Az eredeti zsoltárok korában – nem meglepő módon – ilyen regiszterek használata szent szövegekben elképzelhetetlen lett volna, a Százötven zsoltár szerzője azonban alaposan kiaknázza az Istennel való – vagy valótlan vagy azt kialakítani vágyó, esetleg lebontani igyekvő – én–te viszony lehetséges hangulatait, hangsúlyait, játéktereit. Fogas kérdés, hogy ez a variábilis gazdagság voltaképpen kinek, kiről szól. A megszólított, néha leintett Úrnak (vagy a zsoltáros szerint méltatlanul elhanyagolt női istenségnek, a „végtelen szoknyájú” Hölgynek)? Vagy épp a szólongató mögött megbújó hangkereső léleknek / én-(ek)nek , aki végre feltárhatja rejtett tartalmait? Esetleg a zsoltárzengéshez magát kevésnek vagy épp „túlképzettnek” érző olvasónak?

A sok irónia és komikus kép ellenére – említsünk itt csak egyet a sok érzékletes közül, melyben az Úr szemére hányatik, hogy az eredeti jó világot felfalta, és még mindig ott billeg a bajszán „a kozmikus morzsa” (25.) – Vörös István zsoltárosa a nyelvet alapvetően metafizikai kontextusban használja, gyúrja, gyötri. Alapállása sokkal reflektívebb és meditatívabb – mégis, jóval „világibbnak” tetsző –, mint az eredeti zsoltároké. Az ember alapvető létélménye, hogy minden „elhasonlítlanodik” – ahogy a 103. zsoltár ezt magára az istenképűségétől elesett emberre vonatkoztatja – vagy, ahogy Derrida híres esszéjének, a La différance-nek a magyarítója használja: „el-különböződik”; magyarul: megugrik előle, amikor meg akarja ragadni, így élete voltaképpeni célja, értelme és ezt nagyban szemlélve: az emberiség létének célja és értelme is nehezen megragadható számára. A nyelv azonban olyan „anyag”, amely ezt az abszurditást is érzékeltetni képes, már ha egy, a világ és benne az ember esendőségét, esetlenségét és egyben szerethetőségét pontosan érzékelő lírai beszélő formálja.

Az „elhasonlítlanodást” központi jelenségének tekintő dekonstrukcionalista nyelvfilozófia az egész kötetet átszövi: mindent lebontani, ezáltal újraértelmezni igyekszik. Nemcsak a világot megnevezni, ezáltal birtokba venni vágyott jeleink, a szavak önkényesek, de maguk a jelöltek, a világ dolgai is. Hol szó szerint, hol csak sorok között, de szembesít a problémával, tudniillik, hogy világunkban minden relatív, nincs valódi igazodási pont. Tekintsük bár a kicsit és a nagyot, vagy az U/urat és a szolgát. Ez a világ az, amelyben „Isten halott”. A halál oka a névvesztés a zsoltáros szerint. Persze a halál nem jelent nem létezést, csak a mi szűkös benső világunkban, a tudatunkban: „Az egész világ puszta névalávaló / léttelen, míg nevet nem adunk egy darabjára” (95.) – olvashatjuk. Ez a lázas, lankadatlan névkeresés a Vörös István-i – néha már meglehetősen fárasztó – zsoltárok védjegye. A zsoltáríró ugyanis kénytelen előbb mindent körülírni ahhoz, hogy a középhez közelebb férkőzhessen. Csak a világi jelekből tájékozódhat, amelyek – ahogy már utaltunk rá – csökevényesek. Mégis, szólaljon meg bármilyen hangon is, a lírai beszélő voltaképp mindvégig realizálni igyekszik: „Isten az ittben lakik, / és aki ott keresi, / képzelődés áldozata lesz.” (63.) Az utolsó zsoltár végén megszabadulva a sokadik zsoltáros álarcától és a 150 zsoltárnyi kereső szóártól az Úrnak ezt az „elhasonlítlanodását”, elérhetetlenségét, távollétét végül gyönyörűnek, igaznak és valóságosnak kiáltja ki.

„Búvóhelyet kínáltál / az én mögött a világ elől” – szól a 31. zsoltár. Búvóhely minden zsoltárátirat is a világ elől zsoltáríró (én) és zsoltárolvasó (én) számára egyaránt. Egy saját képre formált, saját hangra hangolt zsoltárban ugyanis az én körvonalai épp azáltal oldódhatnak fel, hogy önmagát írja bele a szövegbe. Talán ezzel a magát artikuláló önelveszejtéssel láthat meg végre valami valódit. „Lássa meg igazán önmagát, aki még sose látta a világot önmagától” – biztat a 12. zsoltár. És ha végre meglátja a saját, valódi arcát, akkor talán az Úrból is megpillanthat valamit, akinek képére és hasonlatosságára teremtetett.

Vörös István: Százötven zsoltár. Jelenkor Könyvkiadó, Pécs, 2015.