Ritkán hallani, hogy valaki egyszerre három hivatásnak keresztelt foglalkozást űz. Különös együttállások, együtt látások: orvos és költő, költő és tanár. Beney Zsuzsa tanárnő – pár éve még József Attila-szemináriumot hallgathattunk nála a Pázmányon – legalább olyan összetett jelenség volt munkaköreiben, mint metaforáiban. De amennyire közvetlenséget igénylő szakterület az orvoslás és a tanítás, annyira nem mondható el ez a költészetről, kiváltképp Beney Zsuzsa költészetéről. Rendkívül rétegzett, finoman megmunkált, ködszerű, körszerű költemények, melyek kezei alól kikerültek.

Az Összegyűjtött versek három kötetből áll: az első a Hulló idő – mely e recenzió tárgya – az önálló kötetekben és különböző periodikákban megjelent verseket öleli egybe, a második a Csönd és hallgatás között, az utolsó pedig az Életem élete című kötet (az utóbbiak egyenként is bemutatásra kerültek a KuK hasábjain).

A Hulló idő tizenkét ciklusból áll, közülük eredetileg néhány önálló kötetként is megjelent (pl. Versek a labirintusból). Az utolsó ciklus, a „Kötetbe fel nem vett versek” pedig további egységekre bomlik, ilyen pl. a Magába zárult hullám.

A válogatás maga – mely (többek között) Daróczi Anikó munkája – amellett, hogy igen alapos filológiai munka: tisztelgés. Nem kívánja a műveket a helyükre tenni, sem a töredékeket kiegészíteni, hisz „széttöredezik úgyis”; nem egy kronologikus verslistát kapunk, sokkal inkább bepillanthatunk a „versműhelybe”. Tudvalevő ugyanis, hogy a költőnő gyakorta tért vissza korábbi verseihez – a szerkesztők a tartalomjegyzékben meg is jelölték, melyik szövegben milyen más szöveganyag bújik meg, sok az átvitt sor és értelem, az áthallás és átjátszás Beney Zsuzsa lírájában. Félreértés ne essék, ez nem technika és nem is játék, mindkét fogalom távol áll a Beney-féle költői magatartástól. A versek ismeretében inkább nevezném újbóli „sebfeltépésnek”, mint ismétlésnek. Vagy ha ismétlés is, semmiképp nem önismétlés. A „sebfeltépés” kifejezés pedig arra vonatkozik, hogy a lírai én nem kíméli magát, mindig ugyanolyan vehemenciával ostromolja a metafizikai kérdéseket, még Squash közben is: „A fal vagy az ütő vagy a labda igaz?” Egyébiránt ez a vers kilóg a többi közül, ebben ugyanis van játék; de játékosság (a pajkosság értelmében) itt sincs. És sehol a majd hatszáz oldalas kötetben. Formai szinten, például a variációkban előfordul, de akkor is funkciója van, sosem hangulati elem. Az említett versben például: „Játszik a fal: mintha nyílna, de összezárul” – a „mintha”-élményt bajosan nevezhetjük jó játéknak, csalódással jár, a látszat csal. A Hulló idő lírai énje azonban már túl van ezen. Nem köpönyegforgatónak látja a valóságot, hanem kétarcúnak, illetőleg a két arcot együtt látja. S tárgyilagosan szemléli, ahogy: „Kettőnk között a semmi pattan és visszapattan.” A lezár(hat)atlanság, a felold(hat)atlanság terheli meg a mérkőzést; s magukat a verseket is. De nem csupán szemlélődésről van szó, ki is mondatik a semmi, s ezzel a kimondással megelevenedik, jelenvalóvá válik. A kimondás tehát szembenézés is. A szembenézés pedig bátor magatartás, tartása, méltósága van, ahogy a következő – eddig kötetbe fel nem vett – gyöngyszemnek is:

„Milyen titokra csukódott a forma?
A tenger kínt, mely megszülte, e gyöngyszem
hűvös fénye úgy rejti, mint a szépség
Isten elmondhatatlan szenvedését.”

A gyöngy és a tenger, valamint a „titokra csukódott” kifejezés – a héjak zárt formája miatt – a kagylót idézik, a gyöngy úgy keletkezik, hogy a bekerülő idegen anyagot a kagyló gyöngyházzal vonja be, védekezésül; lehet a költészet is védekezés? A vers szül(et)ése is tenger kínt okoz? Vagy inkább az alakítást kell hangsúlyoznunk, ez lenne a gyöngyházköpeny, melyet az odavetődőre ad a háziúr? Tekintve, hogy a vers címe Szépség, az utóbbi formaadó gesztust részesíthetjük előnyben, kiváltképp, ha az Isten szót teremtői felhangokkal olvassuk. De itt és most nem lenne szerencsés verselemzésbe bocsátkozni… A titok maradjon titok.

A gyöngyhasonlattal mindenesetre a vers születésére is utal a lírai beszélő, s ezzel – nem feledve a vers címét: Szépség – egyfajta esztétikai hitvallást is elénk tár, mely szerint szenvedésből születik a szép. S ezt a Hulló idő többi verse is mind igazolja. Beney Zsuzsa lírája fájdalmas líra. S ez nem csupán a kagylókín miatt állítható, de nem is önéletrajzi okokból. Inkább alkati kérdés. Vagy költői?

Az a közöttiség a fájdalmas, amely a versnélküli és a versbéli állapot között van. Nincs híd ugyanis, az úszás pedig veszélyes az örvények miatt – „El nem képzelt örvények kavarognak / vágy és taszítás között”, de a benső vizek is veszélyesek: „a vad szív örvényei”; „Az örvényben kövek / hánytorognak: az emlékek, a bűnök, / válasz nélkül vérző kérdéseink.” Megúszni tehát nem lehet, engedni kell az örvénynek, alá kell merülni, ahogy a gyöngyhalászok teszik. De „az örvényen túl már a tenger”, nem feloldás ez, csak paradox tényállás, mint ahogyan a tétel: „Hiányodban reményed.”

A fájdalmas olvasmány kitétele nem azt jelenti, hogy a befogadó Beney Zsuzsát olvasva folyton elgyengül, megrendül, a könnyek amúgy is akadályoznak a tisztánlátásban – amire viszont szükség van a versek olvasásakor. Vak, ki nem látja: a Hulló idő képei sebészi precizitással láttatnak; s ezzel az élességgel vágnak az ember elevenjébe is. De nem éles kontúrok rajzolódnak ki, nem mutatkozik meg általuk a valóság; a Hulló idő versei nem lefestenek vagy megmintáznak valamit – különben is, leggyakrabban a semmi kerül elő – sokkal inkább belevisznek, belesodornak egyfajta révületbe, mely állapotból jobban tudunk figyelni erre a „ködből, könnyből, csillagragyogásból szőtt” „szivárványos végtelenségre”.

A köd s a könny látást nehezítő tényezők, ha a lírai alany mégis felderíteni kívánja ezt a (másik) világot, idomulnia kell hozzájuk. Ez pedig Weöres Sándor tanúsága szerint a Beney-versekben ilyen formán történik meg: „Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük.” A fátyolos fény csak „félfény”, sötétséggel keveredő, ennél fogva jellege, hangulata is más, nem otthonos, meleg, hanem inkább rejtélyes, hideg, szakrális terekben tapasztalható, nevezhetjük misztikus fénynek is.

A misztérium közvetlenül az Orpheus és Eurydiké-mítosszal jelenik meg a kötetben, a témakörhöz kapcsolódó versek sorozatot alkotnak, először a TűzföldÍ majd az Utolsó szerelmem, aztán A tárgytalan lét versei közt találkozhatunk velük. A természeti képekkel dolgozó szerelmi vallomások tovább mélyítik, gyűrűztetik a görög sorstragédiát: „Te voltál a föld. / A víz s az öblök lágy szimmetriája.” „Ahogy a kőből lassan alakul / a már nem kőből lett arc ragyogása / úgy ébredezett hangodra lelkem.” Az arc, azaz a másik, a Te látása is mindig csak „mintha” lehet: „Láttalak de csak körvonalaidban”, „Más arc a selyemkendő hajlatában: / A fölénk boruló nem-Te, nem-én.” Az arc is rejtve van tehát, selyemkendő, fátyol fedi, takarja, ahogy magát a Beney-versek lírai arcát is.

Tűnődő, légies sorok, de még inkább: képek (hullámok, lángok, levelek) a hulló, (el)tűnő időről s benne az emberről. A cím a Csillog, de eltűnik ciklus egy sorából ered: „az elboruló, hulló időben elemeire bomlik a világ”. Ugyanitt szerepel: „A jelen csipkéin át csak sejted elszállni a múlt illatát.” Az idézettek a fentebb tárgyalt „mintha”-élménnyel rokonok. Mintha ott lenne, de nincs ott, mintha nem fájna, de fáj. Mintha lenne idő, pedig csak volt. A jelen csipkéi takarják, elrejtik a múltat, de a látó szem, a harmadik, tehát a benső, intuitív érzékelő megsejti az elrejtettet, a misztériumot, s tudja, hogy a csillogás csak „a lét káprázata”, maga a lét pedig – egy elmosódó, szenvedő Isten-arccal – „selymes levegő és légüres burok” egyszerre. Ez a selyem és sejtelem járja át Beney Zsuzsa líráját azzal a hűvös fénnyel, mely gyöngyházba bújtatja a mérhetetlen fájdalmat.

Beney Zsuzsa: Összegyűjtött versek I. Hulló idő. Gondolat, Budapest, 2008.